Bátorság kell ahhoz, hogy végre elfogadd magad. Ezt nagy nehezen, tegnap fogadtam el. Sok nehézséget élünk meg életünkben, van az úgy, hogy élni sincs kedvünk. Bátorság kell ahhoz, hogy felkelj és tovább menj. Frank Sinatrát hallgatva újra szembesültem azzal, milyen csodálatos érzés az, ha a saját utamat járom. Ezen szavakat írva nem gyűlölöm magamat, nem haragszok senkire, elfogadok mindenkit. Elfogadom magam. Ohh ez az érzés, bárcsak örökre ezzel az érzéssel tengethetném hátralévő életem napjait. Mámoros kegy, melyet már nagyon régóta nem éltem meg.

Biztos voltatok úgy, bárcsak valaki más lehetnétek. Valaki, akinek szívesebben lennétek a bőrében. Mi van akkor, ha ez az ember mindvégig bennünk volt. Mi van akkor, ha saját magunk szabunk határt annak az énnek, akik igazából lenni akarunk. Hát persze, hisz ezt eddig is tudtuk. Viszont ott van az az egy fa, amit mi ültettünk magunk elé, hogy kitakarhassuk az erdőt. Miért nem akarom én ezt látni. Mi lehet az oka, hogy magamat tönkretéve befordulok a fa árnyékába, a sötétbe, becsukom szemem, befogom fülem és várok a csodára, hogy rám találjon az erdő. Az erdő mindvégig itt volt, körülöttem. A megoldás pofon egyszerű, csak ki kell nyitnom a szemem és körbenéznem. Karnyújtásnyira a csoda, amiért úgy áhítozok, csak ki kell nyújtanom a kezem és belekapaszkodni abba az erdőbe, amit mindenki úgy hív: ÉLET!