Nagyon sok minden megváltozott az életemben, amióta egyedül vagyok: saját autóm van, cégszintű elismerésben részesülök, nincs olyan ember a cégben, aki nem ismerne így vagy úgy és ami a legfontosabb, bíznak bennem és a hozzáértésemben. Nagy dolgok ezek, hisz gyerekkorom egyik nagy hiányossága az elismerés volt. Előre fele indult meg a kerék és noha voltak kisebb kátyúk, mély gödrök, mindig sikerült visszatérnem a sima útra. Nem olyan régen újra pofon csapott párszor az élet, majd miután, mint aki jól végezte dolgát, belelökte a gödörbe félholtra vert lelkemet. Kicsit durván hangzik, de mindenki máshogy éli meg a fájdalmát. Kár is fecsérelni rá tovább a szót. Egyik nap egy ismerős hívott telefonon, a sógornőm volt az. Azért keresett, hogy megtudja, mit csinálok 20-án, mert jobb ha én is tudom, én leszek a keresztapa. Felcsillant a szemem, nagy megtiszteltetésnek éreztem, természetesen szabaddá tettem a hétvégét. 

Akkor határoztam el, hogy olyan keresztapának kell lennem, akire a kis Manó felnézhet majd. Olyanná kell válnom, aki nem gyűlöli magát, hisz magában és magabiztos a dolgában. Régi terv, ezért előtte le kellett portalanítani. Átgondoltam a dolgaimat, elkönyveltem azokat a dolgokat, amikre büszke lehetek, a sikereimet. Megerősítettem magamban a gondolatot, hogy nincs értelme tovább folytatnom az önmarcangolást. 

Most boldog vagyok és elismerem önmagam. Magabiztosságomat pedig sikereimmel igazolom. Egy idézettel búcsúzok mára, amit egy jól ismert filmben hallhattatok: 

"A nagy emberek nem születnek nagynak, de azzá lesznek."