Nehéz gyerekkorom volt. Noha ez nem olyan egyedi és nem is azért írom, hogy megsajnálj.

Ugye minden osztályban - általánosban vagy középiskolában - van egy gyerek, aki nagyon zárkózott, senki sem barátkozik vele, és aki teheti beleköt, piszkálja, esetleg megveri. Igen, kitaláltad, én voltam az a kölyök, mert ugye, akibe bele lehet kötni, abba bele is kötnek.

Hogy hogy jön ez a magányhoz? Nos, én, amíg főiskolára nem mentem, mindig volt mellettem valaki, mégis egyedül éreztem magam, úgy éreztem nincs senki, aki megérthetne, nincs senki akivel megoszthatnám életem. Hiányzott az az érzés, amit az ember társaságnak hív. Aztán jött a főiskola és minden megváltozott. Eltűntek az előítéletek és nem a furcsa srác lettem a sarokban, hanem az érdekes ember, mély gondolatokkal. Egymás után jöttek a barátok és még én is meglepődtem magamon, hogy milyen szociális érzékkel, milyen bőbeszédűséggel rendelkezem. A kisiskolás zárkózott gyerek egy jól kommunikáló, barátságos és segítőkész ember. Ott és akkor nem voltam többé magányos. 

Aztán mikor sorra végeztek évfolyamtársaim és elhagyott a barátnőm, akkor egyedül maradtam. Mégsem voltam magányos, mert ott voltak a barátaim, akikhez bármikor fordulhattam. Amióta másik városba költöztem és egyedül élek legénylakásom meghitt falai között, sokszor úgy érzem, magányos vagyok, de olyankor mindig eszembe jut, itt is nagyon sok barátot sikerült találnom. Sosem leszek már magányos. Vannak idők, mikor egyedül vagy, de ez csak ideiglenes állapot, ha éppen nem dúl a love, vagy egy olyan városba kerülsz, ahol senkit sem ismersz. Ez a különbség a kettő között.