Múlt hétvégén hazalátogattam, kicsit ápolni a régi baráti társasággal való kapcsolatomat, amikor szörnyű hí­rt kaptam. Édesanyám sí­rva hí­vott fel, hogy azonnal menjek. Indultam is, gondolkodás nélkül. Mire kiértem a házhoz 3 rendőrautó fogadott és több rendőr. Tudtam, nagy baj van. Mentem a ház felé közeledve az udvaron, mikor megállí­t két rendőr:
- Hozzátartozója, teszik fel a kérdést, amitől görcsbe rándul a gyomrom.

Nyeltem egy nagyot és csak annyit, mondtam:
- Nem vér szerinti, de olyan, mint ha az apám lenne.

Majd összenéztek és "kitessékeltek" az utcára, viszont nem értettem semmit. Kérdeztem, mégis mi történt. Erre jött a válasz, amit a mai napig nem tudok feldolgozni:

- Az ingatlan tulajdonosa elhalálozott.

Még 3-4 órán keresztül vártam a szakadó esőben, mikor elment mindenki. A rendőrök kezünkbe nyomták a kulcsot és mondták, zárkódjunk be. Beraktam édesanyámat a kocsiba, bezártam mindent és hazamentünk. Egészen másnapig a plafont bámultam, anyám pedig próbálta feldolgozni a halálát. 

Azóta is azon gondolkodom, hogy-hogy nem vettem észre, hogy valami nincs rendben, miért nem kerestem többet, és hogy soha többé nem láthatom, sohasem beszélhetek vele többé. Soha többé nem tudok odamenni a benzinkúton hozzá és már-már szokássá vált kávét meginni. Piszkosul hiányzik minden, ami hozzá köthető. Fejemben folyamatosan cikáznak továbbra is az emlékek, a teendők, a feladatok.

Sok gond van az emberben, amikor kicsit rosszul éreztem magam, ráfogtam arra, hogy mindenkinek a saját gondja a legnagyobb, de csak áltattam magam. Azok a problémák eltörpülnek az mellett, ami visszafordí­thatatlan. Egyszer majd talán megbékélek a dologgal, egyelőre ezt nem tudom megtenni. Győzködőm magam azzal, hogy idővel sikerül, mantraként hajtogatom, minden alkalommal, amikor egy szívbe markoló emlék előjön és sí­rni tudnék. Olyankor elhallgatok és belemélyedek a melóba. Szerencsére jó barátok vesznek körül, í­gy látják a kí­nom és próbálnak segí­teni, amit csak tudnak. 

A többit nekem kell magamban lerendeznem. Bánom, a be nem váltott í­géreteket, a meg nem valósí­tott terveket.

Ha megkérdezném, erről a helyzetről biztos ezt mondaná:

- Ez van, és akkor most mi van, megyünk tovább......lehajtott fejjel.

Laci emlékére

Ugye vannak azok, akik boldog kapcsolatban, vagy házasságban  élnek „életük szerelmével”. Egy idő után a babusgatás alább marad. Magától értetődővé  válika másik jelenléte, bele se gondolunk, mi lenne, ha nem lenne. A jóhoz könnyű hozzászokni, de azért tenni is kell.  Hirtelen jön egy potenciális ellenfél, aki hirtelen szembesít azzal, a párod nem a tulajdonod, így ő is bármikor meggondolhatja magát. Olyankor néhány embernél előjön a belső bizonytalanság, vajon tényleg én vagyok neki a legjobb? Vajon mindent megtettem annak érdekében, hogy megadjam neki azt, ami a jár. Olyankor egy-két napig, vagy akár egy hétig foglalkozunk a másikkal, majd mehet minden a régibe. Mi van akkor, ha a párod is rájön, lehet ő többet is megérdemelne. Előbb vagy utóbb jönnek a veszekedések. Persze, egyik fél se hajlandó kompromisszumot kötni. Az emberek szét mennek, majd kezdődik az egész elölről. Miért olyan nehéz úgy gondolni a párunkra, hogy nem egyértelmű a jelenléte. Szedjük már össze magunkat, kérem. Tisztelet a kivételnek.

Tisztelt nagyra becsült olvasó, ezen bejegyzéssel szeretnék tisztelegni azok előtt, akik gondtalan szerelemben tengetik mindennapjaikat. Milyen jó is az a nyugtató tudat, hogy nem vagyunk egyedül, van, akire feltétlenül számíthatunk és van aki otthon vár, segít és mindig érezteti veled, hogy fontos vagy számára, szüksége van rád.

Viszont ott motoszkál bennem az a DE! Mi írja elő, hogy kutya kötelességünk párt találni, és ahogy az idő telik, úgy válik kötelezővé a házasság és a gyerek, no meg a ház, stb. Miért ne lehetnénk egyedül is boldogok, miért kell nekem már-már görcsösen keresni valakit, aki mellettem van. Te is tudod, a szociális nyomás az, ami erre kényszerít. Nincs barátod, barátnőd, ajjaj, akkor valami nincs rendben veled. Nem is keresel? Ennyire nem lehetsz karrierista, majd csak azt veszed észre, hogy már senkinek sem kellesz. Sokszor megkapom ezeket, de tudjátok mit. Úgy érzem most nincs erre szükségem.

Karrierista lennék, még talán az is lehet, de igazából most egyetlen dolog hiányzik, de az nagyon: a szex. Természetes vágy, ami tudományosan bizonyított, hogy a legjobb ellenszer a stresszre. Hogy informatikai szakkifejezéssel éljek, számomra olyan, mint amikor már nagyon belassult a Windows és újraindítod a géped. Teljes Reset, ami nem csak a lelket, a testet is felfrissíti. 

A mai napon sikeresen megtörtént a kötelező permetezési procedúra. A bátyámmal a hazafelé vezető úton érdekes témába kezdtünk, most leírom. Szóba jött az, hogy az internetszolgáltatók hogy hülyítik meg a lakossági felhasználót a gigabites internettel. Ugyebár tök jó, hogy ilyen-olyan szuper gyors internetet lehet már otthonunk kötelező tartozéka. Csak azt felejtik el közölni az emberekkel, hogy csak a 350 ezer fölötti laptopok képesek támogatni ezt a sebességet, illetve egy-egy szemfülesebb informatikus konfigurációja. 

Nos a téma, amiről most beszélni fogok, nem erről fog szólni. Felvetődött a kérdés, miért is van szükség ilyen gyors internetre. Mivel mindenkinek minden azonnal kell, mert senkinek sincs semmire se ideje, de miért nincs rá ideje? Manapság már kevesebbet dolgoznak az emberek, mint ezelőtt 50 éve. Nagyapáink, dédapáink, amint felkelt a nap, már kint dolgoztak a földön, kapáltak, kaszáltak, amíg le nem ment a nap. Azután nekik még így is volt idejük a lovakat elrendezni, felkészülni a holnapra és ellátogatni ahhoz, akivel éppen jóban voltak a faluban és együtt iszogattak. 

Nézz be egy étterembe ma, mit látsz. Idősebb párok vacsoráznak, páran, vagy fiatalok ülnek egymással szemben csendben, nyomkodva a telefonjaikat, mert van WI-FI. Mikor jutottunk abba a korba, amikor mindenre azonnal szükség van, minden, abban a pillanatban megérkezik szinte, mégis mindenki időszűkében van. Bármennyire is burkolózunk azzal a kifogással, hogy nincs rá idő, örök tanulságként szolgáljon minden embernek:

"Mindenkinek arra van ideje, amire akar!"

Mindenkinek van egy álma, egy olyan álma, amiben meglátogatja azt a helyet, ahol a legszívesebben lenne. Egy tréningen azt hallottam, mindenkinek szüksége van egy "béke szigetére". Mindenkinek más, nem feltétlenül szigetről beszélünk, egy olyan hely kell, ahol utoljára békésen voltál, nyugodtan tengtél a békességben.

Egyszer, amikor a nyári hőségtől megrészegülve, inkább az éjszakába merülve tekerünk a közeli tóhoz. Gyönyörű éjszaka volt, csendes, kristálytiszta csillagos égbolttal. Talán még telihold is volt. Lehet csak az emlékeimben tűnik olyan hatalmasnak a Hold, de leírhatatlan volt, hogy a fodrozódásmentes tükörsima vízfelszínen látszódott a csillagos égbolt. Ha elegem van a mindennapokból, rám telepszik a mindennapi stressz, eszembe jutnak azok a nyugtató emlékek, melyektől egyből megbékélek a helyzetemmel. Mindenkinek kell egy hely, ahol ezt érezheti. Egy hely, ahol ha csak egy pillanatra is, de maga mögé utasíthat minden gondját baját és mosolyoghat.

Minden hősnek van gyenge pontja. Ilyen például Superman-nek a kriptonit vagy Achilles sarka. Nos minden informatikában dolgozó ember nehezen viseli el, a rendszertelen magas hang- vagy hangokat. Főleg, hogy ha az irritáló hangok voltaképp emberek szájából jön ki. 

Ma szerencsém volt találkozni 3 Pláza Cicával és mikor máskor, teljes irodai felszerelés beüzemelését végeztem egymagam. Meg kell hagyni, ott görbül a testük ahol kell, de amikor a fülsiketítő vékony hangokra elkezdtem figyelni, csak azt vettem észre, hogy majdnem minden szavuk végén egy -csi becéző képző. Aztán meg csak annyit hallottam: "200 ezer mínusz, de csak alap dolgokra költöttem, bár a telefonszámla 40 ezer". Nah ott elszakadt a cérna. Jobbnak láttam, ha tovább állok, és elvonultam egy kis irodába. Természetesen Mordor Vulkánja felüdülés lett volna ahhoz a forrósághoz képest, ami ott várt, de legalább csend volt.

Azt mondják csőstül jön a baj, ugyan csend volt, de nagyon meleg. Ugyan volt légmozgás, de a hálózat már nem. Az istenért sem tudtam helyreállítani, végül egy harmadik fél segítségét kértem. Sikerült végeznem a gyárral, de ők még akkor is picsogtak, sajnálom, nem tudok más szót mondani erre. Ha ezt 8 órában kéne elviselnem, akkor a nap végére tutira eret vágnék, pedig sosem volt EMO-s korszakom.

Amikor hazaértem, éppen vacsoráztam, amikor egy keserédes hírt kaptam, egyik barátom egy tömegkarambolba került a vadi zsír új autójával azon az útvonalon, amin 20 perccel azelőtt jártam.  Egyből átgondoltam, hogy nem is volt olyan szar ez a nap, mert egyben hazaértem és ez a legfontosabb. 

Úgy, mint kávéhoz a süti, az olvasáshoz én zenét ajánlok, íme:

Bárkinek is meglepő, nem vagyok nagy sportoló... bocsánat, semmilyen sportban nem vagyok igazán jó és nem is igazán érdekel. A gyenge testalkatomnak köszönhetően, gyorsan ki is néztek maguknak, nemcsak a diákok, de a tanárok is. Így lehetett, hogy tesiből mindig csak 2-est kaptam. 

Viszont, amit már sokszor is említettem, a főiskola mindent megváltoztatott.
Ugye nálunk volt 4 félév kötelező testnevelés, de az bármilyen sport lehetett, akár színtiszta edzőterem látogatás is. Próbáltam valami testalkatot magamra erőltetni, de végül maradtam tönk (mindenhonnan egyenes, henger alakú). Miután lement a kötelező része a dolognak, visszatértek a dög unalmas órák és a Jigglypuff hangú tanárok. Nem volt más kiút, menekülőre fogtuk és olyan helyre futottunk, ahol a legtöbb jó ötlet kipattan: A KOCSMÁBA!

Oké-oké. Az ital rossz, az alkoholizmus komoly és szomorú, hogyan leépíti az embereket, de héé, álljunk csak meg egy szóra. Informatikus tanoncok voltunk, mi nem inni mentünk oda, hanem csocsózni. :)

Abban a hosszú időben, amíg oktatás helyett az asztali football rejtelmeit firtattuk, egész jól kikupálódtunk is belőle. Védtünk a területünket, így hamar híre is ment, hogy komoly ellenfelek vagyunk. Abban az időben, amíg csődbe nem ment a kocsma, mindig miénk volt az asztal.

Ohhh az az elismerés, hogy a kocsmáros már névről ismert minket, bajunkkal egyetemben, hogyha játszani támadt kedvünk, kérdés nélkül átadták, akik nem ismertek, azokat először ugye le kellett győznünk.

Mindenki másban volt jó, de mivel nem akarok neveket mondani, ezért becenevekkel helyettesítem őket. Fő csatárunk, a snake mestere Szépfiú volt. Ha vele találtad magad szembe, nem volt esélyed, csak abban imádkozhattál, hogy ne tudja megfogni a labdát. Aztán ott volt a másodcsatár, A skót. Noha ő nem volt skót nemzetiségű, minden tekintettben hozott minden skót sztereotípiát és küllemi jellemzőt. Az ő erőssége a kiszámíthatatlanság, a ferde labdák és a kontra jellemezte. Aztán ott volt a tündöklő, kopasz kapusunk, akit csak úgy hívtam Teal'c (aki nem ismerni, ő volt a földönkívüli segítség a Csillagkapu sorozatban). Boldog arckifejezése mögé burkolózva lajhárnak tűnt, de ő volt a leggyorsabb mindannyiunk közül. Végül én voltam, a másodkapus, aki két fontos jellemzővel bírt. Jobb napjaimon képes voltam billiárd módjára bepattintani a labdát az ellenség kapujába. A másik, hogy nevetségesen mázlis voltam, ha szotyizásról volt szó (értsd: csak áll a kapu közepén is észre se veszi, hogy kivédi a támadást). 

Nagyon jó csapat voltunk, nem igazán akadt ellenfelünk. Ennek ellenére négyünk közül csak egynek nem lett meg a diplomája. A csocsó szelleme örökre végigkíséri utunkat míg be nem találunk a kapuba.

Sosem voltam vallásos, mégis hiszek az emberekben, hiszek abban, aki lenni akarok, és most már abban is aki vagyok. Viszont, hogy azt állítsam, mindenről egy magasabb létforma dönt, azzal csak a saját bűneimet palástolom, kibújva a felelősség alól. Nem szeretem a vallásos embereket, mert nagyon könnyen átbillennek a libikóka másik végére és olyankor mindenáron meg akarják neked magyarázni, hogy ha nem vigyázol a pokolra jutsz.

Ennek ellenére van egy számomra jelentős film, ami elég jól megfogalmazza mindazt, amit a vallásról gondolok. Íme egy idézet belőle, amivel egyetértek:

"Én nem tartom sokra a vallást. Túl sok vakbuzgó őrült lázálmát nevezték már a vallás nevében Isten akaratának. A szentséget az igaz tettekben és a védtelenek melletti bátor kiállásban találod."

Ha mégis vallást kéne alapítanom, akkor a címben is szereplő paradoxon vallásnak nevezném. Mivel nem egy feljebbvalóba fektetnénk hitünket, hanem egymásba és legfőképp önmagunkba, mert mindenki csakis saját magáért felel és csak reménykedni tud abban, hogy más is így gondolkozik vele szemben. De ne is folytassuk tovább a vallási nézeteket, mindenkinek meg van a joga ahhoz, hogy abban higgyen, amiben akar. Hogy Tibi Atya szavaival éljek:

"Mindenki abban hisz, amiben akar. Én azt hiszem iszom még egyet!"

A filmtörténelem soraiban több olyan alkotás is szerepel, ami egy szomorú esős napon is olyan nevetést vált ki belőlem, amitől könnyes lesz a szemem. Össze is írtam néhány műremeket, amit érdemes legalább egyszer megnézni.

1. Top Secret
   
   Ez a klasszikus elveszett a múlt homályában, de amikor először láttam. Egyszerűen nem akartam elhinni, hogy élhettem mindez idáig. Azok az egyszerű poénok, az irónia szó szerint vétele. Sajnálom, de ez a film helyzetkomikum-függővé tett. Egyszerűen briliáns.
   
   
   
   
   
   
2. Csupasz pisztoly
   

   
   Leslie Nielsen, számomra a vígjátékok istene. Minden filmben, amiben szerepelt, egyszerűen leírhatatlan komolysággal csinálta azokat a dolgokat, aminek már a gondolatától is sírva röhögnék. 
   
   
   
   
   

3. Airplane!
   
   Ugye az elején mondtam, imádom a helyzetkomikumot, amikor a háttérben valami olyan történik, amitől úgy nevetek, mint még soha. Ez egy ilyen film. Noha csak mellékszereplőként, de itt is felbukkan a vígjátékmester, Leslie Nielsen, itt is hozza a formát. Csak annyit mondok: Számítunk magukra!
   
   
   
   
   
4. Hivatali patkányok
   
   Ez a film már nem igazán a helyzetkomikumra összpontosul. Ezt a filmet akkor kezdtem el igazán értékelni, amikor munkába álltam. Egyszerűen vicc, hogy néhány jelenet a filmből mennyire hasonlít a munkabeli élethez. Mindazonáltal A Memegyár készítő film nálam a 4 helyet kapta.
   
   
   
   
   
5. Kalandférgek
   
   Füvezős, b**szatós, amerikai humor, minden mennyiségben, a menekülő páros, élete legrosszabb napja életük legjobb hamburgeréért.
   
   

Nehéz gyerekkorom volt. Noha ez nem olyan egyedi és nem is azért írom, hogy megsajnálj.

Ugye minden osztályban - általánosban vagy középiskolában - van egy gyerek, aki nagyon zárkózott, senki sem barátkozik vele, és aki teheti beleköt, piszkálja, esetleg megveri. Igen, kitaláltad, én voltam az a kölyök, mert ugye, akibe bele lehet kötni, abba bele is kötnek.

Hogy hogy jön ez a magányhoz? Nos, én, amíg főiskolára nem mentem, mindig volt mellettem valaki, mégis egyedül éreztem magam, úgy éreztem nincs senki, aki megérthetne, nincs senki akivel megoszthatnám életem. Hiányzott az az érzés, amit az ember társaságnak hív. Aztán jött a főiskola és minden megváltozott. Eltűntek az előítéletek és nem a furcsa srác lettem a sarokban, hanem az érdekes ember, mély gondolatokkal. Egymás után jöttek a barátok és még én is meglepődtem magamon, hogy milyen szociális érzékkel, milyen bőbeszédűséggel rendelkezem. A kisiskolás zárkózott gyerek egy jól kommunikáló, barátságos és segítőkész ember. Ott és akkor nem voltam többé magányos. 

Aztán mikor sorra végeztek évfolyamtársaim és elhagyott a barátnőm, akkor egyedül maradtam. Mégsem voltam magányos, mert ott voltak a barátaim, akikhez bármikor fordulhattam. Amióta másik városba költöztem és egyedül élek legénylakásom meghitt falai között, sokszor úgy érzem, magányos vagyok, de olyankor mindig eszembe jut, itt is nagyon sok barátot sikerült találnom. Sosem leszek már magányos. Vannak idők, mikor egyedül vagy, de ez csak ideiglenes állapot, ha éppen nem dúl a love, vagy egy olyan városba kerülsz, ahol senkit sem ismersz. Ez a különbség a kettő között.

...mondta a nagymama és berúgta a szemetet az ágy alá.

Nem vagyok az a nagy rendmániás, bár mindig úgy neveltek, hogy ha valami nem patent, akkor az ugyanakkora kupi, mintha tornádó söpört volna végig a szobán. Több mint két éve, hogy elhagytam a családi fészket. Egyedül élek a legénylakásomban. Nem mindig marad idő, rendrakásra. Letörölgetek, mosok, néha főzök is, de az az átkozott mosogatás. Hogy én mennyire utálom ezt. Valahogy mindig megtelik a mosogató. Mit is várnánk, hisz enni muszáj. Amióta összeszedtem magam, még nem vitt rá a lélek, de a heti kétszeri takarítás most már kötelező lett.

Ilyen, ha az ember magáról gondoskodik...

Mondjuk a munkahelyen sincs másképp, olyan sok beüzemelés, javítás, felújítás van terítéken, hogy dobozhegyekből áll a hely. Az asztalom meg tele van szerződésekkel, számlákkal, mert ugye azt a rengeteg internet szerződést is valakinek kell kezelni. Meg aztán semmi sem úgy működik, ahogy kell, holnap is Lellére megyek, hogy ellenőrizzük az egyik "irodát". Nemrég voltam időgazdálkodási tréningen, ott azt javasolták, hogy munka előtt negyed órával menjek be minden nap és rakjak rendet legalább az asztalomon. Utána pedig írjam össze a napi teendőimet.

Írjam össze, a teendőimet. Jó vicc, hogyan, ha minden nap más a munka, minden nap másért nyavalyognak, minden órában tönkremegy valami, de hogy Ben bácsitól idézzek:

"A nagy hatalom, nagy felelősséggel jár"

Szóval számomra az időgazdálkodási tréning sajnos nem sokat segített, annyi tippet elfogadtam, hogy hagyok magamnak ebédidőt, legalább fél órát, minden nap. Se telefon, se semmi meló.

Nagyon sok minden megváltozott az életemben, amióta egyedül vagyok: saját autóm van, cégszintű elismerésben részesülök, nincs olyan ember a cégben, aki nem ismerne így vagy úgy és ami a legfontosabb, bíznak bennem és a hozzáértésemben. Nagy dolgok ezek, hisz gyerekkorom egyik nagy hiányossága az elismerés volt. Előre fele indult meg a kerék és noha voltak kisebb kátyúk, mély gödrök, mindig sikerült visszatérnem a sima útra. Nem olyan régen újra pofon csapott párszor az élet, majd miután, mint aki jól végezte dolgát, belelökte a gödörbe félholtra vert lelkemet. Kicsit durván hangzik, de mindenki máshogy éli meg a fájdalmát. Kár is fecsérelni rá tovább a szót. Egyik nap egy ismerős hívott telefonon, a sógornőm volt az. Azért keresett, hogy megtudja, mit csinálok 20-án, mert jobb ha én is tudom, én leszek a keresztapa. Felcsillant a szemem, nagy megtiszteltetésnek éreztem, természetesen szabaddá tettem a hétvégét. 

Akkor határoztam el, hogy olyan keresztapának kell lennem, akire a kis Manó felnézhet majd. Olyanná kell válnom, aki nem gyűlöli magát, hisz magában és magabiztos a dolgában. Régi terv, ezért előtte le kellett portalanítani. Átgondoltam a dolgaimat, elkönyveltem azokat a dolgokat, amikre büszke lehetek, a sikereimet. Megerősítettem magamban a gondolatot, hogy nincs értelme tovább folytatnom az önmarcangolást. 

Most boldog vagyok és elismerem önmagam. Magabiztosságomat pedig sikereimmel igazolom. Egy idézettel búcsúzok mára, amit egy jól ismert filmben hallhattatok: 

"A nagy emberek nem születnek nagynak, de azzá lesznek."

Vágyak, tervek, hazugságok. Hitted volna, hogy ezen 3 szó valaha is egy mondatban szerepel? Most elmagyarázom a saját szememmel, én hogyan gondolom mindezt. Mikor gyerek vagy, tele vagy tervekkel, vágyakkal a jövőre nézve, majd azzal a hazugsággal etetnek, fel kell nőni, és el kell felejteni a légből kapott, megvalósíthatatlan terveket. Az én esetemben nem így volt. Vágyaim és terveim nem léteztek, úgy neveltek, hogy bábként tegyem teendőim, mint egy irodai munkás. Mikor kicsit nagyobb lettem és szerelmes, megszületett az isteni szikra. Vágyakozni kezdtem a többre, terveket akartam, meg akartam adni az örömöt, annak, aki a legtöbbet jelent nekem. Viszont fogalmam sem volt, hogy is kell tervezni, milyen az, ha valakinek van elképzelése a jövőjéről, kitűzni célokat. Ezek a gondolatok olyanok voltak számomra, mint azt mondani egy babának: egy nap járni és beszélni fogsz.

Hazugság azt mondani egy gyereknek, nem lehet űrhajós vagy zongorista. Nem szabad azzal burkolózni, hogy nőjj fel, ebből nem lehet megélni. Mikor ráeszméltem saját önzőségemre, zongorázni akartam, billentyűket lenyomva olyan dallamokat lejátszva, mely nem csak érzéseket kelt másokban, de meg is szépíti a világot annak, aki éppen megszólaltja a hangokat. Igaz, most már felnőttem, és szembesülök nap, mint nap azzal a kihívással, ami miatt a szülők annak idején összetörték gyermekeik vágyait. 

Ugyan nem egyszerű, de megélek, lehet jobban is élhetnék, többet félrerakhatnék, ha nem vágytam volna többre. Egy új lakás, egy autó. Mindezeket már magam mögött tudhatom, amire nagyon büszke vagyok, de hisz tudjátok, az élet nem fekete vagy fehér: a lakás albérlet, az autót pedig állandóan szerelem. 

Mindezek ellenére boldog vagyok és következő célom az, hogy megtanuljak zongorázni.
Vágyam ezt a dalt is lejátszani, hát hallgassátok:

Bátorság kell ahhoz, hogy végre elfogadd magad. Ezt nagy nehezen, tegnap fogadtam el. Sok nehézséget élünk meg életünkben, van az úgy, hogy élni sincs kedvünk. Bátorság kell ahhoz, hogy felkelj és tovább menj. Frank Sinatrát hallgatva újra szembesültem azzal, milyen csodálatos érzés az, ha a saját utamat járom. Ezen szavakat írva nem gyűlölöm magamat, nem haragszok senkire, elfogadok mindenkit. Elfogadom magam. Ohh ez az érzés, bárcsak örökre ezzel az érzéssel tengethetném hátralévő életem napjait. Mámoros kegy, melyet már nagyon régóta nem éltem meg.

Biztos voltatok úgy, bárcsak valaki más lehetnétek. Valaki, akinek szívesebben lennétek a bőrében. Mi van akkor, ha ez az ember mindvégig bennünk volt. Mi van akkor, ha saját magunk szabunk határt annak az énnek, akik igazából lenni akarunk. Hát persze, hisz ezt eddig is tudtuk. Viszont ott van az az egy fa, amit mi ültettünk magunk elé, hogy kitakarhassuk az erdőt. Miért nem akarom én ezt látni. Mi lehet az oka, hogy magamat tönkretéve befordulok a fa árnyékába, a sötétbe, becsukom szemem, befogom fülem és várok a csodára, hogy rám találjon az erdő. Az erdő mindvégig itt volt, körülöttem. A megoldás pofon egyszerű, csak ki kell nyitnom a szemem és körbenéznem. Karnyújtásnyira a csoda, amiért úgy áhítozok, csak ki kell nyújtanom a kezem és belekapaszkodni abba az erdőbe, amit mindenki úgy hív: ÉLET!

Itt Európa közepén nem a leggyakorib dolog Macbook-al vagy iMac-el találkozni. Bár már egyre gyakoribb, mégis inkább Windowsok és PC-k vannak a legtöbb embernek céges környezetben, de amikor találkozol egyel apám, akkor aztán vakarhatod a fejed, ha még nem is találkoztál hasonlóval sem. Amikor én így jártam és hozzá sem tudtam szagolni az eszközhöz, vettem a fáradtságot és önszorgalomból fejleszteni kezdtem a Mac OS -ről a tudásomat. Kezdetnek felraktam a gépemre virtuálisan, hogy legalább felhasználó szinten tudjam kezelni. Persze mellette a céges challenge-ként ismert hálózati nyomtató beállítását, vagy a Windows fájlszerver konfigurálását kilestem az angol sugókból.

Az almát kezelni tudni olyan, mint a nyelvtudás, ha nem használod nap, mint nap, elkopik. Én is mindig így vagyok vele, ha valaki felhív, be kell állítani a nyomtatónkat az ő macbookjára, gondolkodóba esek, és próbálom elővenni a nagy nehezen megszerzett tudást. természetesn mondják, hogy azért jó az alma, mert egyszerű. Azonban ha kicsit is komplexebb dolgot kell beállítani, elveszünk az "egyszerű" beállítások sokaságában. Arról ne is beszéljünk, hogy horribilis, indokalatlan költségekbe vergődik az, aki almás. Nem értem, miért kellett ekkora árakat meghatározni az eszközeikhez. Jó, nyílván ennek is utána jártam és tényleg odafigyelnek a belerakott alkatrészek kompatibilitására, a működés folytonosságára és az anyagok minőségére. Azt is megérteném, hogy miért zárkózott az Alma ( A legnagyobb konkurens megszületésének mivoltja ), de hogy ennyire elzárkózni, hogy csak almával beszél az alma. Tündérmesében is elfogadhatatlan, hát még a valóságban. Lényeg a lényeg, van, aki a minőség és problémamentesség miatt lesz almafan, de ha egyszer elromlik a készülék, ugye? Akkor horribilis költségek a javításért, vagy kuka.

Maradok a jól bevállt PC-knél, Európa még nem Amerika.

Figyelem a következő bejegyzés nyomokban középkori beszédet tartalmaz, elolvasása csak saját felelősségre. 

Hol volt, hol nem volt, nem is olyan messze egy nem is olyan távoli vármegyében. Volt egyszer, hogy vitéz lovagjaink, kik az IT nevet viselték - angolszász mestereik révén - újfajta helyzetben találták magukat. Úgy adódott, hogy egy gonosz boszorkány, elvette hőseink erejének forrását, a civilizáció fényét, az elektromosságot. A boszorkány, hőseink naívságát kihasználva elhitette velük, hogy csak az ő kastélyukban lesz hiány ebből az aranynál is értékesebb dologból. Viszont a szomszéd kastélyában is elvette eme csodás kincset, így megnehezítve az amúgy is fárasztó és gyötrő hétfő reggelt. Szerencsére sikerült az egyik falusitól áramot szerezni, így megoldódni látszott a hatalamas krízis. Sajnos a boszorka, nem csak a civilizáció fényét vette el, de a kastélyunk szívét, az egyszervert is elátkozta. Szerencsére az IT lovagok királya segítségükre sietett, így sikerült az átkot levenni, mire 3-at ütött az óra. Így alakult, hogy az elektromosság nélkül maradt IT lovagok életben tudtak maradni eme szörnyű napon. 

Mindenki találkozott már olyannal, hogy nem jó adat szerepelt az internet előfizetésén, vagy netán nem azt kapta, amit kért. Amióta átvettem azt a nemes feladatot, hogy rendbe rakjam cégünk internet és telefon szerződéseit, folyamatos agyf***ok között találom magam.

Kezdjük is az elején: gombnyomogatósdi annak érdekében,hogy végre létező emberrel beszéljünk, mert ugye, ha konkrét emberhez tudnak küldeni, sok időt megspórolunk. Csakhogy azt a fél órát, amit a jobbnál jobb folyamatosan ismétlődő agyzsibbasztó zenehallgatással töltök, sohasem hozza vissza semmi. Az élmény felbecsülhetetlen, a hangulat garantált. Miután ez is megvan jöhet az azonosítás. Minden szolgáltatónak megvan a furfangos azonosítója, amit persze a szerződésre ráírnak, de az mélyen el van dugva, valamelyik irattartóba, az irattár mélyén. Szerencsére, most már van lehetőség cégadatok segítségével is azonosítanunk magunkat. Ha ezen is túl vagyunk, akkor örülhetünk, végre meghallgatnak minket és jó helyen kopogtatunk a panaszunkkal.
Természetesen, ha itt belenyugvó hanggal beszélünk, letudják a problémánkat egy sablonszöveggel, vagy olyan helyzetbe állítanak, amivel sok dolgunk lenne, így inkább a hagyjuk kategóriába akarják a panaszt nyomni, de mi kitartók vagyunk és kiharcoljuk a hibaelhárítást. Minden oké, mondják a telefon másik végén. Nagyon jó. Érdemes volt ma is felkelni. Aztán eltelik 2-3 hét és semmi sem történik. Fel kellene hívni őket, mi újság a gondunkkal, éééés minden kezdődik elölről, ha szerencsénk van, nem jó embernek küldenek először, úgyhogy újra és újra be kell mutatkoznunk és elmondanunk a gondunk-bajunk. Lényeg a lényeg, hogy bonyolítsuk túl a dolgokat, talán az ügyfél feladja félúton.

Kifogtam rajtuk, végig küzdöttem magam az akadályokon és letudtam a dolgot, de olyan szintű facepalm az ered
ménye ezeknek, hogy a friss levegőn való séta kötelező mozzanat ezek után.

A szokásos napnak indult, mielőtt elindultam volna az irodába, csörgött a telefonom, valami nem működik. Semmi gond, volt már ilyen régebben is. Miután letudtam Elkezdődtek a szokásos körök, átbeszélések, ötletek, a kötelező beszélgetés az időjárásól. Tegnap volt egy feladat, amit nem szeretek megcsinálni, egyszerű feladat, de ha egy kis apróságot elrontok, hatalmas károkat okozok. Ohh igen, a szerveren kellett frissítgetnem, telepítenem, konfigolnom. Amióta itt dolgozok, volt egyszer már egy hatalmas baklövésem. Nem indult egy notebook, hát nekiestem, kiderült, baj van a partíciókkal, de ne menjünk bele a részletekbe. Lényeg a lényeg, az újrakonfigolás után sokkolva tapasztaltam, letöröltem minden adatot.Visszahozhatatlanul. Azóta betegesen vigyázok az adatokra.

Vissza kanyarodva a témához, nagy a felelősség, de vállalni kell, ez van. A nap végén még gyorsan cseréltem kijelzőt egy notebookon. Alaposan kicsomagoltam, ahogy illik. 10 perc alatt kicseréltem. Egy évvel ezelőtt, reszkető kézzel fél óra alatt alig tudtam letudni a melót. Mindegy is, éppen ellenőriztem a kijelzőt, hogy rendben van-e a cserélt alkatrész, amikor azt vettem észre, hogy a kollégám igényesen leteríti a buborékfóliát, és elkezd táncolni rajta. Mentségére szóljon, neki ez a nap a szopóroller netovábbja volt. Kicsit kiengedte a gőzt, bár mondjuk elég érdekesen. Így esett, hogy élőben láttam életemben először egy steppelő informatikust.

Elérkezett ez a nap is. Blogot kezdek írni. Tudom, kicsit le vagyok maradva a vlogok és a youtube csatornák között, de hát én már csak ilyen vagyok. Lehet, hogy nem ismersz, de talán a cikkeimet olvasva kialakul rólam egy kép.